Kedd délelőtt tizenegy, egy belpesti irodaház harmadik emelete, a kávégéptől jobbra, a magazinkupactól balra. Itt ülünk én és a cikkem, ami idestova három órája íródik, és még a felénél sem tart. Ennek több oka is van: egyrészt, hogy a kora reggel és a késő este a kreatív sávom – ilyenkor kétszer olyan gyorsan dolgozom, mint napközben –, másrészt, hogy ezen az irodarészen további 15 emberrel osztozom, akik, nos, nem restellnek a fejem felett veszekedni a légkondicionáló szükségességéről. Ha otthon lennék, már rég kész volna az írás, de erre sajnos nincs lehetőség. Még ötig itt kell ülnöm, ha törik, ha szakad, és ha addig nem ugrik ki belőlem ez a cikk, akkor este újra hozzáfoghatok.
Hadd kezdjek egy vallomással: munka szempontjából sosem voltam túl szociális alkat.
Mentális egészségügyi nehézségeim miatt már az iskolás éveimben is rosszul viseltem, hogy egy meghatározott tól-ig rendszerben, egy számomra nem biztonságos helyen, sokadmagammal kell eltöltenem a hét öt napját – és noha akkor még nem tudtuk, hogy ezt szociális szorongásnak és pánikbetegségnek hívják, a folyamatos gyomorgörcs és a rosszullétek a pszichiáteri diagnózis nélkül is beszédesek voltak. Pedig jó tanuló voltam, ahogy manapság is jó katona vagyok – a határidők teljesítésére ugyanúgy nem lehet panasz, ahogy a tanulmányi eredményemre sem volt, csak épp más út vezetett el odáig, mint a neurotipikusan működő gyerekek esetében.
„Kénytelen leszel ebbe beleszokni, így működik a világ” – mondták akkoriban, én pedig egyre mélyebbre süppedtem a szorongásban. Most komolyan így kell leélnem az egész életem? Hogy egy olyan idősávhoz alkalmazkodom, amiben nem funkcionálok jól, hogy egy olyan helyre járok be, ahol nem érzem magam komfortosan, és hogy nem a teljesítményem alapján ítélnek meg, hanem az alapján, hányszor látnak egy héten? Én ekkor végül a szabadúszást választottam, majd azt követően sikerült olyan munkahelyeket találnom, ahol a vezetőség felismerte a munkahelyi diverzitás jelentőségét, ennek ellenére látom, hogy a mai napig sok helyen uralkodó szemlélet az „akit nem látok, az nem dolgozik”.
Bár a Covid-éra és a home office felnyitotta végre pár munkaadó szemét, az idejétmúlt, és mellesleg kontraproduktív rendszer még mindig sok helyen fennáll: akkor is benn kell ülni, ha az illető a saját környezetében és tempójában ezerszer jobban teljesíthetne, és ez a cég számára is előnyt jelentene.
Félreértés ne essék: még véletlenül sem azt mondom, hogy mindenhol kötelezővé kell tenni a home office-t és a rugalmas munkaidőt. Ahányan vagyunk, annyi eltérő módon működünk hatékonyan – éppen ezért lenne fontos, hogy a munkahelyek ne a kollégákat és a munkavégzést igazítsák a szervezeti kultúrához, hanem a szervezeti kultúrát szabják a munka jellegéhez és a munkavállalók személyiségéhez.
A teljes cikk: Értsük meg végre: nem attól lesz valaki hatékony, hogy egész nap az irodában ül!
