Az Egyesült Államok egyik legnagyobb politikai botrányát hozó éjszakán a washingtoni Watergate-épületben, a Demokrata Párt főhadiszállásán tetten értek öt betörőt. A kamerákkal, lehallgatókészülékekkel, mikrofonokkal („poloskákkal”) felszerelkezett hívatlan látogatók letartóztatásakor kiderült, hogy olyan FBI- vagy CIA-ügynökökről volt szó, akik a Richard Nixon republikánus párti elnök újraválasztásán munkálkodó bizottság számára tevékenykedtek.

Egyiküket, James McCordot a titkos lehallgatás szakértőjeként tartották számon. A kihallgatások során kiderült: a betörés célja a Demokrata Pártot lejárató dokumentumok megszerzése volt, hogy azok segítségével az 1972 őszi választásokon meghiúsíthassák a párt elnökjelöltjének, George S. McGovernnek a megválasztását. Az elnökválasztásnak egyébként Nixon volt az esélyese, s lett a nyertese is: 1972 novemberében 520 elektori szavazattal az ellenfelére leadott 17 ellenében újból megválasztották.

Közben egy kongresszusi bizottság irányításával folyt a a Watergate-ügy vizsgálata, felgöngyölítésében a The Washington Post múlhatatlan érdemeket szerzett. A lap igen jól értesült informátorának, „Mély toroknak” a kilétét máig homály fedi. Nixon vesztét tulajdonképpen nem is maga a Watergate-i betörés, hanem az annak elpalástolására irányuló mesterkedése okozta – konkrétan pedig az, hogy kiderült, titokban minden beszélgetést rögzíttetett a Fehér Házban, így a sajátjait is, és ez bizonyítékká vált vele szemben is.

A nyomozás során mintegy 3700 órányi hangfelvételt és 44 millió írott lapot foglaltak le az elnöki dokumentációból. Az ügyészségi iratok tanúsága szerint a betöréssel összefüggésben álló cselekményekért 63 személy ellen emeltek vádat, közülük 54-et el is ítéltek. 21 személyről bebizonyosodott, hogy a Fehér Ház munkatársa, vagy a Nixon újraválasztásán dolgozó bizottság tagja volt, s vagy maga is részt vett a betörésben, vagy legalábbis tudott arról. Nixon – ameddig csak lehetett – tagadta, hogy beavatták volna az ügybe. Amikor végül kénytelen volt megvallani, hogy már hat nappal a betörés után mérlegelte tanácsadóival a várható következményeket, a képviselőház jogi bizottsága azt indítványozta, hogy indítsák meg ellene az alkotmányos felelősségre vonási eljárást, az impeachmentet. Megkímélendő az elnököt és a pártot ettől a jogi huzavonától, a republikánus frakció a lemondást ajánlotta.

Nixon halogatta a döntést, ám 1974. augusztus 8-án, amikor már sehonnan sem remélhetett támogatást, bejelentette távozását. Utóda alelnöke, Gerald Ford lett, akinek elnöki kegyelme révén aztán Richard Nixon végül elkerülhette a büntetőjogi felelősségre vonást.

A Watergate-ügy furcsa jogi folyománya, hogy – miután már nem kellett tartania az ellene indítandó bûnvádi eljárástól – Nixon pert indított az állam ellen. Kérte, hogy ne hozzák nyilvánosságra a Fehér Házban lefoglalt magnószalagok tartalmát, és kártérítést követelt, arra hivatkozva, hogy az elkobzott anyag az ő személyes tulajdonát képezi. 2000 júniusában a washingtoni területi bíróság helyt adott az időközben (1994 áprilisában, 81 éves korában) elhunyt egykori elnök követelésének, és örököseinek 18 millió dollár kártérítést ítélt meg.

Talán ezért is nevezte a Nixon-biográfus és brit parlamenti képviselő, Jonathan Aitken a Watergate-botrányt „komplex amerikai tragikomédiának”.

(Összeállítás)