Daniel Kahnemann Gyors és lassú gondolkodás című könyvében mesél egy vezérigazgatóról, aki a Ford Motors részvényeibe fektette be pénzének egy jelentős részét. Amikor megkérdezték tőle, miért döntött így, a válasza egyszerű volt: elment a Ford gyárába, és annyira megtetszett neki a szervezet, hogy részese akart lenni. Egy közgazdász első és egyetlen kérdése valószínűleg az lett volna vásárlás előtt, hogy alacsonyak voltak-e akkoriban a Ford részvényei. A vezérigazgató nem kérdezte meg.

Adam Smith 222 évvel ezelőtt írta meg A nemzetek gazdaságát, amivel megteremtette a modern közgazdaságtan alapjait.

Kialakult a nézet, hogy döntéseinket logikus érvek és ellenérvek mentén hozzuk, céljaink racionálisak, és a gazdasági-pénzügyi döntéseinkben is józan tudósként veszünk részt. Agyunk pedig maga a megtestesült logika.

Az, hogy ez mennyire nem így van, az 1970-es években kezdett nyilvánvalóvá válni. Daniel Kahnemann és egy másik döntéskutató, Amos Tversky számos olyan kutatást végeztek el ekkoriban, melyek megcáfolták azt, hogy valóban olyan racionálisak és érzelemmentesek lennénk, amikor döntéseket hozunk. A páros munkáira is támaszkodva 1980-ban egy Richard Tahler nevű közgazdász kiadta a Toward a Positive Theory of Consumer Choice című munkáját, ami a modern viselkedési közgazdaságtan „alapító okiratává” vált. Kahnemann 2002-ben, Thaler 2017-ben kapott közgazdasági Nobel-díjat.

De miért meséltem el mindezt? Azért, hogy könnyebben elfogadható legyen egy egyszerű felismerés:

Gazdasági döntéseinkben (és a magánéletben is) nem vagyunk érzelemmentesek, sem racionálisak. Legtöbbször érzelmektől vezérelve, irracionális módon hozzuk meg döntéseinket, ezeket pedig csak utólag látja el az agyunk racionális magyarázattal.

Ha elfogadjuk, hogy sokszor irracionálisan működünk és döntünk, nemcsak hogy jobban megértjük majd mások döntéseit, de felkészültebbé is válhatunk velük szemben – akár az üzleti életben is.

Tovább a teljes cikkhez: A racionális döntés ritkább, mint gondolnánk – még az üzleti életben is