Mivel a stressz nem specifikus szindróma, a kiváltó inger nem feltétlenül ugyanaz az embereknél – valakinek stresszt okoz egy kígyóval találkozni, míg másnak az a mindennapi munkája -, illetve az adott személynél sem mindig ugyanaz az inger vált ki stresszt, sőt a mértéke is más-más lehet helyzettől függően. "A gyermek nem fél a farkastól, azt sem tudja mi az, de ha sokszor hallja Piroska meséjét, akkor megtanulja, hogy az a farkas megeheti a szeretett nagymamát. Korán megtanuljuk, hogy számukra mi a stresszor, azaz a stresszt kiváltó esemény, s azt is megtanuljuk, miként reagáljunk az ismeretlen helyzetekre. Tehát jórészt szocializációs hatás a stressz" - fogalmazott Szegény György.

A stressz fogalma a 30-as években született, a ma már Kanadában élő Selye János belgyógyász, vegyész kutatói munkásságának köszönhetően. A stresszelmélet megalapítójaként elhíresült tudós figyelt fel elsőként arra, hogy az érzelmi, vegetatív életünket befolyásoló bizonyos hatások károsan befolyásolják egészségünket. Ez újfajta tudományos megközelítése volt a test és a lélek kapcsolatának, mégis inkább élettani szempontú elmélet született a stressz hatásairól és következményeiről. (Selye kutatásai során patkányokat használt, az állatkísérleteknél viszont figyelmen kívül hagyta a stresszel szemben meginduló emberi pszichológiai folyamatokat: azaz emberi körülmények között ugyanazon helyzeteknek igencsak eltérő hatásuk lehet.)
Selye szerint a szervezet válasza a legkülönbözőbb ártalmakra jól körülírt tünetcsoportba sorolható, s ez nem más, mint az általános alkalmazkodási szindróma (General Adaptation Syndrome - GAS), amelynek három fázisa különíthető el. A stresszor  (stresszt kiváltó esemény) hatására a szervezet először egy igen gyorsan kialakuló, úgynevezett vészreakcióval válaszol (alarm), a szimpatikus idegrendszer tevékenysége hirtelen fokozódik (katecholamin-felszabadulás): heves szívverés, légzésgyorsulás, vérnyomás-emelkedés, hasmenés. Ezt követi az ellenállás fázisa, amelyre a stresszorokkal szembeni fokozódó rezisztencia a jellemző. Ilyen esetekben, bár már történnek elváltozások a test egyes szerveiben (vesék, gyomor stb.), a stresszhatás megszûnésével az állapot orvosolható. Ha a stresszor hatás tovább tart, elérkezik a kimerülés állapota, az egész szervezet teljes leromlása észlelhető és akár halál is bekövetkezhet.

A hatvanas években megszületett egy átfogó stresszelmélet - Richard Lazarus jóvoltából - , amely figyelembe vette a megterhelő helyzet sajátosságait (state) és az egyén küzdőképességét (trait). Feltételezése szerint a stressz a szituáció és az egyéni sajátosságok tranzakciójaként jön létre. Lazarus másik fontos megállapítása, hogy a stressz folyamat, amelynek terhelő szintje és átélésének módja változó. Ha a stresszhelyzetekre az evolúciós eredetû, úgynevezett „küzdj vagy menekülj” válasz érkezik, a szervezet nem vagy alig károsodik, más esetben a szervezet fiziológiai és pszichés egyensúlya felborul és distressz alakul ki. A stresszre adott pszichológiai reakciók az olyan kellemetlen érzelmek, mint a szorongás, aggódás, félelem, feszültség, rossz előérzet, de ilyen a poszttraumás stresszbetegség is.

(A cikk teljes terjedelmében itt olvasható:www.hvg.hu)