A lakáspiacok 1990-et követő folyamatait mind országos, mind lokális szinten több, néha egymást kioltó, számos esetben erősítő folyamat eredőjeként lehet értelmezni. Egyrészt a piacgazdaságra való átállás és ennek kapcsán a bérlakás-állomány gyors és tömeges privatizációja létrehozta a személyi tulajdon dominanciájával jellemezhető lakáspiaci rezsimet. A globális gazdaságba való beágyazódás magával hozta, hogy annak ciklusai (nagyjából az 1990-es évtized második felétől) egyre markánsabban megjelentek a hazai gazdaság növekedési pályájában és befolyásolták a hazai gazdaság és társadalompolitikát, s utóbbi részeként a lakáspolitikai döntéseket is.

A lakáspiac, és a lakáshitelezés, mint a társadalom széles rétegeit érintő problémacsomag a 2008-as globális pénzügyi válság kapcsán került a politika, a szűkebb ingatlanos szakmán kívüli elemzők homlokterébe, elsősorban a devizaalapú hitelezés, illetve a forint kulcsdevizához viszonyított kereszt-árfolyamának látványos gyengülése kapcsán (pl. Hegedűs és Somogyi, 2016; Pósfai és Jelinek, 2019). E válság következményeinek felszámolására számos rövid- és hosszabb távú intézkedés született (kedvezményes végtörlesztés, árfolyamgát, ócsai devizahiteles „lakópark”, Nemzeti Eszközkezelő Társaság felállítása és működtetése, devizahitelek forintosítás stb.), s ezek mintegy 7-10 év alatt voltak képesek a válságból fakadó kockázatokat közgazdasági, pénzügyi szemmel nézve elviselhető szintre mérsékelni (Nagy, 2017).

A teljes cikk: Ábrákon mutatjuk, mit művelt a magyar nagyvárosok lakásáraival a koronavírus-járvány