... városról kapta, ahol 1252 óta vertek aranypénzt.A firenzei aranyforintokat Európa majdnem összes pénzkibocsátója bevezette, így Magyarország is. Károly Róbert az 1320-as évek elején honosította meg Magyarországon az arany pénzeket, melyek értékükben, súlyukban, finomságukban, sőt éremképükben is hûen követték a mintául szolgáló firenzei aranyat, a fiorino d’orot. A forint nevet 1892-ig rendszeresen használták. A második világháborút követően vált ismét magyar fizetőeszközzé: 1946. augusztus 1-jén vezették be a pengő helyett, az 1945-1946 évi, a kor legnagyobb mértékû hiperinflációját követően.

Nyilvánvalóvá vált, hogy radikális lépésekre van szükség, olyanokra, amelyek hosszabb távon is visszaszerzik a pénz iránti bizalmat, nem engedik továbbélni az inflációt és helyreállítják a tényleges gazdasági teljesítmény és a nominális jövedelmek közötti megbomlott arányt. 1946. augusztus 1-jén, az új fizetőeszköz bevezetésekor, 4 x 10²⁹  pengő ért egy forintot.

A pénzváltás áldozatokkal is járt. Az új pénzben meghatározott bérek a háború előtti reálkeresetek 45-55 százalékát tették ki. Cserébe viszont megszûnt az áruhiány, újra lehetett élelmiszert, iparcikkeket vásárolni a boltokban és az árak vágtató emelkedése megszûnt. A gazdasági vezetés a forint védelme érdekében mesterségesen előidézett pénzszûkével támogatta a folyamatot: nagyon vigyáztak arra, hogy ne kerüljön a kelleténél több pénz a forgalomba, és igyekeztek hatósági lépésekkel is kordában tartani az árakat. Szigorú börtönbüntetéssel, sőt olykor kivégzéssel is fenyegették a spekulánsokat, valutázókat. Az intézkedések eredményeként túlsúlyba került az árukínálat és egyszerre megszûnt az inflációra jellemző féktelen áruvásárlás.

A forintvaluta megszilárdításában a fent említett intézkedések mellett nagy szerepet játszott, hogy részleges fedezetként szerepelt a Magyar Nemzeti Bank 30 tonnányi monetáris aranykészlete is, amelyet a magyar állam kérésére 1946. augusztus 6-án szállítottak vissza az amerikaiak. (Ez a szállítmány 28,8 tonna – 2663 darab – aranyrúdból, 1,5 tonna különféle aranypénzből és 20 kilogramm aranygranulátumból állt. Az akkori hivatalos árfolyamon számolva 374 millió forintnak vagy 32 millió amerikai dollárnak felelt meg.)

A forintnak megállapították ugyan az aranytartalmát – 1 kilogramm színarany 13 200 forintot ért – de a lakosság számára már nem adták meg a lehetőséget az esetleges beváltásra, az aranytartalom elsősorban a külföldi fizetőeszközökhöz mért árfolyam kialakításában számított mérvadónak.

A forint pénzzé válása

Elsősorban az általános közfelfogásnak és a fizetőeszközbe vetett bizalomnak köszönhetően az új pénz bevezetése sikeresnek bizonyult. A bizalom fenntartását segítette az aranykészlet visszatérése, az új pénz neve, a forint, amit Károly Róbert erős és stabil pénzétől, az aranyforinttól örökölt. Bár a valutastabilizációt Magyarországnak teljes egészében saját erőből kellett megoldania, a háború utáni pénzügyi talpraállás egész Európában  itt volt a leggyorsabb.

Az 1948-at követő idők kommunista rendszerének tervgazdasága nem sok teret hagyott a forintnak az érvényesülésre. A sokszor a közgazdaság törvényszerûségeivel szembemenő intézkedések és ígéretek – határon megálló olajárak, stabil belföldi árak stb. – ellenére idővel lassan mégis érvényesültek a piaci törvények. Az olajárak begyûrûztek, a felvett devizahitelek terhei emelkedni kezdtek és a belföldi árak is elindultak felfelé. Mindez a készpénzforgalmat is növelte, így aztán szükségessé vált az 1946-ban kibocsátott és évtizedekig változatlan forintbankjegysor bővítése. 1970-ben megjelent az ötszáz forintos, ezt követte 1983-ban az ezerforintos, majd a 1990-es években az öt-, a tíz- és a húszezer forintos.

A rendszerváltozás után teljesen új tervezésû, 1-200 forint közötti forgalmi érméket adtak ki, a forint váltópénzét, a fillért pedig 1999-ig fokozatosan vonták ki a forgalomból. Az első bimetál érmét, a jelenleg is forgalomban lévő százforintost 1996-ban verték. Az 1 és 2 forintos érméket 2008. március 1-jén vonták ki a pénzforgalomból, mivel ezek veretése több milliárdos költséget okozott az évek során a jegybanknak.

A rendszerváltozás természetesen a forint számára is más időket hozott: végre elindulhatott a piacgazdasági pénzzé válás útján. Ez azonban nem bizonyult könnyûnek, az első időkben az infláció jellemezte pályafutását. Ezen a szakemberek sem csodálkoztak, hiszen a „létező szocializmus” viszonyai között mesterségesen alacsonyan tartott árak korántsem tükrözték a valóságot, és eljött a korrekció ideje, ami legtöbbször áremelkedést jelentett. A piacgazdasági mechanizmusok kialakulása közben egy kis időre megingott a bizalom a forintban. A kilencvenes évek elején az emberek szívesebben tartották megtakarításaikat külföldi pénzben, elsősorban dollárban, német márkában.

Az évtized második felétől azonban ez fokozatosan megszûnt, a forint egyre erősödött, míg végül 2001-ben teljesen konvertibilissé nyilvánították. Ezzel véget ért a devizakorlátozások hetven éve, hiszen ezek nemcsak a forintot, hanem már a pengőt is érintették, bevezetésükről még a nagy világgazdasági válság hatására, 1931-ben döntött az akkori kormány és a jegybank, időszaki intézkedésnek szánva a rendelkezéseket.

A konvertibilis forint mára elérte az árstabilitást is, ezzel jelezvén teljes „nagykorúságát”. Utódja minden bizonnyal az euró lesz, ám az európai közös valuta bevezetésének időpontja még nem ismert. Elemzői véleményekből azt a következtetést lehet levonni, hogy megszokott fizetőeszközünk „korkedvezményes nyugdíjazására” egyelőre nem számíthatunk.

(Forrás és képek: www.hvg.hu )