Az amerikai–kínai kapcsolatok elemzésekor váratlan és szokatlan jelenségbe ütközünk. Miközben ez is hidegháború a javából, más, mint az amerikai–szovjet volt. Akkor a két nagyhatalom közötti gazdasági kapcsolatok elhanyagolhatóak voltak, a világpolitikában és a nukleáris elrettentésben pattanásig feszült a helyzet. Most viszont a két országot intenzív gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok fűzik egymáshoz, már-már összefonódottságról beszélhetünk, a politika viszont ezt fékezni próbálja, mindkét részről.
A tét óriási, és mondanunk sem kell, hogy nem mindegy, melyik szuperhatalom lesz a győztes, és melyik formálja majd saját képére és hasonlatosságára a világot. Gyökeresen más a politikai rendszerük, más a politikai kultúrájuk, az értékeik, a hagyományaik, polgáraik életmódja, másféle módon használják az internetet, a mesterséges intelligenciát. És: nagyon más a gazdaságuk. Kínában a központi tervezés és közvetlen állami beavatkozás meg a kapitalizmus egy sajátos keveréke alakult ki. Ez egyben lehetőséget ad az internet központi kontroll alatt tartására is.
Trump elnök nyíltan és kertelés nélkül próbálta megállítani a kínaiak nyomulását. Biden és a demokrata adminisztráció szándékai ugyanazok, intézkedéseik sem kíméletesebbek, talán a hangnem és a retorika lett árnyaltabb.
A gazdaságok volumene és a fejlettségi szintek
A kínai gazdaság gyors növekedése Teng Hsziaoping 1978-as reformkezdeményezéseit követően indult el. A kínai kommunista párt minden akadályt elhárított Kína kapitalista gazdasági fejlődése elől. Három évtizeden át átlagosan évi 10 százalékkal növekedett a kínai gazdaság, és mivel ezen ütem mellett bármely mennyiség hétévenként megkettőződik, volumene a 2009-es világgazdasági válságig sokszorosára nőtt, de a válság idején sem szenvedett el akkora visszaesést, mint a nyugati gazdaságok.
A ’90-es évek Clinton alatti magabiztos Amerikája hagyta, hogy feldolgozóipara átvándoroljon Kínába, szolgáltatásai pedig Indiába, hiszen a közgazdaságtan divatos tantétele úgy szólt, hogy az alacsony szintű technológiákat át kell engedni a fejlődőknek; a fejlett országoknak a csúcstechnológiákra kell alapozniuk jövőjüket.
E lélegzetelállítóan gyors kínai növekedés a munkaerő kíméletlen kizsákmányolásán és a természet könyörtelen pusztításán alapult. (Hasonlóan Indiához, Brazíliához és a többi feltörekvő országhoz.) Miközben a GDP évi 10 százalékkal növekedett, az okozott környezeti kár a GDP 9 százalékával ért fel. (Amerikában az okozott környezeti kárt a GDP évi 2 százalékára becsülték.)
E versengésnek van egy fontos gazdaságelméleti üzenete is. A sztenderd közgazdaságtan szerint a gazdasági sikeresség alapvető feltétele az egyén szabadsága. Ezt először Dél-Korea felzárkózása kérdőjelezte meg, majd a délkelet-ázsiai kistigriseké, végül pedig Kína sikere. Ezekben a felzárkózási folyamatokban a kormányzati beavatkozás kulcsfontosságú szerepet játszott (mint korábban Japánban is), és e politikai rendszerek vitathatatlanul autokratikus vonásokkal rendelkeznek. Ez nyilvánvaló üzenet a felzárkózó országok számára: az állam hangsúlyos gazdaságszervező szerepe és a demokrácia némi korlátozása nem kerülhető ki. A gyors növekedésben az iparosítás is fontos szerepet játszott: Kínában két-háromszázmillió ember hagyott fel a mezőgazdálkodással, és talált munkát a termelékenyebb iparban.
Kína hajmeresztő eredményeit államkapitalizmus és autokrata politikai rendszer mellett érte el, ezért a liberális értékeket hangsúlyozó washingtoni konszenzussal szemben növekedési modelljét „pekingi konszenzus” jelzővel is szokták illetni.
Az Egyesült Államok GDP-je 2020-ban 20,9 ezer milliárd dollár volt, Kínáé 14,7 ezer milliárd. Az IMF szerint azonban vásárlóerő-paritáson számolva már Kína a legnagyobb gazdaság, GDP-je 24,2 ezer milliárd dollár. (A vásárlóerő-paritáson számolt adatoknak azonban elsősorban „hazai”, belföldi jelentőségük van, világgazdasági vonatkozásban az „árfolyamon” számolt adatokat indokolt figyelembe venni.) Az egy főre jutó GDP-ben azonban még igen nagyok a különbségek: Kínáé tavaly 10 500 dollár, Amerikáé 63 500 dollár volt. Ez esetben viszont már számít a ppp (a jövedelem vásárlóereje); Kínáé 17 300, Amerikáé változatlanul 63 500 dollár volt, tehát a különbség csak több mint három és félszeres. (Ezek a Világbank adatai. Összevetésül: a magyar GDP/fő vásárlóerő-paritáson 33 ezer dollár volt, a német közel 54 ezer 2020-ban.)
A teljes cikk: A sas és a sárkány harca – el sem hinné, Kína milyen sok tekintetben hagyta le máris Amerikát
