Hihetetlen, de igaz, hogy a mobiltelefonok története több mint fél évszázada íródik. A második világháborút követően már az 1950-es évek végén elkezdődött a hordozható rádióállomások kifejlesztése. A terület egyik pionírja az Illinois Technológiai Intézetben elektroműszerész mesterdiplomát szerzett Martin Cooper volt, aki a tengeralattjárókon szerzett tudásával csatlakozott 1957-ben a Motorolához. Itt tíz év alatt kifejlesztett egy olyan, járművekben használható rádióállomást, amelyet a chicagói rendőrkapitányság már 1967-ben éles üzemben tudott használni. Az analóg őskor

Később a cél egy "személyes telefonkészülék" megalkotása volt. Az ihletet az AT&T alatt működő Bell Labs - 1947 óta fejlesztett - technológiája adta, amellyel képes voltak egy hanghívást több cellában kezelni úgy, hogy közben a használt csatorna nem változott. Az AT&T kifejezetten az autókba tervezte megoldását, miközben a nála jóval kisebb Motorola egy sokkal ambiciózusabb tervet szövögetett egy otthontól és járművektől független telefonkészülék képében.

A két cég akkori méretét tekintve Dávid legyőzte Góliátot, amikor Cooper 1973. április 3-án a sajtó képviselőinek gyűrűjében felhívta egy manhattani utcától Dr. Joel S. Engelt, a Bell Labs vezetőjét.

"Azt mondtam neki, hogy: »Joel, itt Martin beszél. Egy mobiltelefonról hívlak, egy igazi, kézi, hordozható mobiltelefonról.« A vonal másik végén teljes csend volt. Gondolom, csikorgatta a fogait" - mesélte később Martin Cooper egy 2011-es BBC-interjúban.

A két cég ugyanakkor nem riválisként, hanem partnerként dolgozott tovább, hiszen a Bell Labs 1983-ra kifejlesztette azt a hálózati technológiát (Advanced Mobile Phone System, röviden AMPS), amelyben a mobiltelefonok tudtak működni, míg a Motorola az első, kereskedelmi forgalomban megvásárolható mobiltelefont készítette el, a Motorola DynaTAC 8000x modellt.

Ez a készülék még a mai okostelefonok távoli rokona volt, nemcsak méretét, tudását, de a használt hálózati technológiát tekintve is, hiszen az AMPS analóg rendszer volt, amely egymástól elszeparált frekvenciákat kínált minden hívás számára egy földrajzi területen belül.

Emiatt mai szemmel nézve a 0G rendszernek hatalmas volt a sávszélesség- és frekvenciatartomány-igénye, ráadásul a megfelelő frekvencia megtalálása is nagyobb számítási kapacitást igényelt. A hívások klónozhatók, kvázi lehallgathatók voltak, ráadásul elviekben a hívás indításának pillanatában még két távoli, ugyanazon frekvenciát használó készülék is összeakadhatott, amennyiben azok egymáshoz közel kerültek. Az AMPS rendszer mindössze néhány, egy cellában tartózkodó ügyfél számára volt elegendő, egyáltalán nem volt alkalmas tömeges igény kiszolgálására, márpedig hamarosan egyre többen fel akartak csatlakozni a mobilhálózatokra.

A teljes cikk: 30 év után búcsúzik tőlünk a SIM-kártya, mi vezetett idáig?