Minden egyéb előtt rögzítsük, hogy a kínai vezetés egészen egyszerűen nem tehet mást, nem mondhat le arról, hogy alkalmazza ezt a triviális eszközt az Egyesült Államokkal kibontakozóban lévő hidegháborújában. Ez a fegyver ugyanis túlságosan hatásos és túlságosan félelmetes ahhoz, hogy mellőzzék a használatát, amikor igazán nagy a baj. Márpedig a kínai vezetőknek mostanra nem lehet kétsége afelől, hogy az Egyesült Államok követelései nem a kereskedelmi egyensúlytalanságok enyhítéséről szólnak.
Az amerikai kormányzatban, sőt az amerikai politikában általában széles körű konszenzus alakult ki Kína feltartóztatásának szükségességét illetően.
Kína globális hatalmi súlyának exponenciális növekedését súlyos veszélynek, a nemzetközi rendszert és a biztonsági környezetet alapvetően átalakító fenyegetésnek tekintik, és ebben aligha tévednek. Hszi Csin-ping uralmának konszolidálódásával Kína végképp „megérkezett” a globális érdekeket definiáló nagyhatalmak sorába, ennek megfelelően egyre gyakrabban teszi félre a békés óriás álarcát.
Amikor az idomár megvonja a vacsorát az engedetlenné vált tigristől
Egyáltalán nem biztos, hogy az Egyesült Államok képes hatékonyan fellépni ezzel szemben, arra sincs garancia, hogy akárcsak késleltetni tudja Kína vele egyenrangú globális játékossá válását. Az azonban érthető, hogy az amerikai külpolitika több évtizednyi ilyen irányú tétlenség után végre tenni akar valamit. A Szovjetunió széthullása után kialakult, de törvényszerűen rövid életű, történelmi távlatokban csak pillanatokig létező hegemón pozíció feladásának fájdalmát egyelőre elég rosszul viselik, és inkább megpróbálnak bármit, mint hogy feltett kézzel nézzék az egyébként egykor éppen általuk elindított folyamatot.
Kína ugyanis nem ellenségként, hanem az Egyesült Államok stratégiai partnereként nőtt fel patrónusa mellé. Azzal, hogy Richard Nixon és Henry Kissinger leválasztotta Kínát a Szovjetunióról, olyan fejlődési utat nyitott meg a sztálinista őrületben vergődő hatalmas ország előtt, amely elképzelhetetlen lett volna a kapitalizmus és a piaci koordináció logikájára épülő, globalizálódó gazdaság világán kívül. Még fél évszázad sem telt el azóta, hogy Kína „nyitott házasságra” hűtötte le kapcsolatát a Szovjetunióval, és viszonyt kezdett az Egyesült Államokkal, ez a rövid idő azonban elég volt ahhoz, hogy a Kínában létrehozott, sajátos, eredeti fejleménynek tekinthető diktatórikus államkapitalizmus a globális hatalmi játék kellős közepébe katapultálja a bolygó legnépesebb országát.
Kínát az amerikai piac elérésének lehetősége, az amerikai tőke megjelenése, a globális kapitalizmus és a szabadkereskedelem modernizálta, emelte fel. A globalizáció jelenkori története tulajdonképpen Kína megnyílásának, a világgazdaságba való belépésének története, minden egyéb csak előkép, kísérőjelenség vagy éppenséggel lábjegyzet.
A világgazdasági integráció által elérhetővé vált a szinte korlátlan technológiatranszfer, a technológiai innováció kulturális alapjainak és mintázatainak átvétele, az elképesztő mértékű tőkeakkumuláció, ezek pedig a páratlan demográfiai erőforrásokkal párosulva szükségszerűen előállították egy modern nagyhatalom megszervezésének feltételeit.
Ennek a nagyhatalomnak csak az ideológiai irányultsága lehetett kétséges. Az amerikai stratégák várakozása, hogy a kapitalizmus mechanizmusainak térnyerése automatikusan egy az Egyesült Államokkal kooperatív, a nyugati társadalmak felé konvergáló berendezkedést hoz létre, nem volt alaptalan. Ez az elképzelés azért vallott kudarcot, mert a kínai vezetés is pontosan érzékelte ezt a lehetőséget, és a politikai, társadalomszervezési, ideológiai mintázatok terén tudatosan zárva tartotta és tartja a Kínát a piacgazdasági mintákat adó országoktól elválasztó határokat.
Olvass tovább: Kína devizaháborúval fenyeget
