Ami különleges ebben a történetben, az az, hogy a 34 éves férfi nem valami internetfóbiás neohippi, hanem egy volt Facebook-dolgozó. Ráadásul éppen egyike azon mérnököknek, akik kifejlesztették a lájk gombot.

Rosenstein ma már gyűlöli az egészet, és ezzel nincs egyedül: több, a Facebookhoz hasonlóan nagy techcég egykori kulcsalkalmazottja érzi vele együtt úgy, hogy az eredeti, jó szándékához képest szörnyet teremtett, amikor kidolgozta a közösségi médiumok olyan apró részleteit, melyek nélkül ma már el sem bírnánk képzelni ezeket a felületeket. Ezek a kiábrándult férfiak és nők jellemzően nem a cégek alapítói vagy vezetői, akik ha akarnának, sem tudnának kiszakadni annak ismételgetéséből, hogy gigacégükkel jobb hellyé teszik a világot, hanem az egy-két lépcsőfokkal alattuk tevékenykedő dizájnerek, mérnökök és termékmenedzserek, akik képesek kellő távolságtartással szemlélni a saját munkájukat.

Rosenstein 2007-ben még azzal a nagyszerű szándékkal állt neki kidolgozni a lájkolást a kollégáival együtt, hogy legyen valami, amivel egyetlen kattintással apró, pozitív löketeket küldhetünk facebookos ismerőseink felé. Mondani sem kell, a felfelé mutató hüvelykujj azonnali siker volt, az emberek azóta is imádják az online megerősítés ezen formáját - miközben a Facebook a kattintásokból begyűjtött információkat a hirdetőinek értékesíti.

A lájkolás viszont hamar átcsúszott a ma már mindenki által ismert lájkfüggőségbe

ugyanúgy, ahogy a többi platform - Twitter, Instagram, és így tovább - helyi lájkmegfelelője.

Leah Pearlman, Rosenstein csapattársa volt az személyesen, aki egy 2009-es blogposztjában bemutatta a lájk gombot. Pearlman ma már szintén nincs a Facebook-nál. Illusztrátorként dolgozik, a böngészőjére olyan bővítményt telepített, ami kigyomlálja az oldalakról az összes közösségi médiás plugint, a saját Facebook-oldala kezelésére pedig felvett egy social media menedzsert, hogy neki hozzá se kelljen nyúlnia a bűnös szájthoz.

Ugyanilyen lesújtó véleménnyel van a Facebookról Tristan Harris is, és nem azért, mert korábban a nagy rivális Google alkalmazottja volt. Harris már nem az általános lájkbajnokságot kritizálja vehemensen, hanem a több lépéssel már tovább jutó, személyre szabott technikákat. Az év során korábban kiszivárgott, belsős Facebook-jelentésből derült ki, a cég képes felismerni, hogy a tinédzser felhasználók mikor érzik magukat bizonytalannak vagy értéktelennek, és mikor van szükségük megerősítésre. Harris szerint ezzel már konkrétan programozni lehet az embereket:

a Facebook tudja, mikor melyik gombot kell megnyomni az ember lelkén, hogy észrevétlenül növelje a platformtól való függést.

Ezeket az információkat a Facebook annak a hirdetőnek adja el, aki a legtöbbet kínál érte, etikának Harris szerint itt már nem adnak helyet.

Azt már egy Facebook-dolgozó ismerőse mesélte el Harrisnek, hogy a dizájnerek eredetileg kék színnel akarták megjeleníteni a platform értesítéseit - az ismerősnek jelöléseket, lájkokat, beérkező üzeneteket - mert az belesimult a szájt dizájnjába. Viszont senki sem használta őket - aztán pirosra váltották a színt, és azóta is mindenki az értesítéseken lóg.

A piros értesítések lettek az oldal legcsábítóbb részei, mert pontosan úgy működnek, ahogy a nyerőgépek a kaszinókban

a legkülönfélébb jutalmakat vagy "jutalmakat" dobják ki.

A piros értesítés jelenthet egy izgalmas, új ismerőst, egy klassz üzenetet, de egy teljesen érdektelen hírt is. Fogalmunk sincs, mit fog dobni a gép, és ez a bizonytalanság okozza, hogy ilyen kényszeresen kattintunk, bökünk minden egyes alkalommal, amikor felbukkan a piros értesítés a kék alapon.

Ugyanez működteti a lehúzásos frissítés mechanizmusát is - az okostelefonokon a képernyő lefelé húzásával frissül a facebookos, twitteres üzenőfalunk.

Húzunk egyet az ujjunkkal, és várjuk, hogy az oldal frissüljön, ami megint csak vagy valami izgalmasat jelenít majd meg, vagy valami érdektelent. A várakozás bizonytalansága mellett azonban itt maga a mozdulat is nagyon fontos szerepet játszik, így a fejlesztők továbbra is meghagyják, annak ellenére, hogy a technológia már rég túlhaladta.

Erről beszélt a lehúzásos frissítést atyja, Loren Brichter is. Brichter 2009-ben fejlesztette ki ezt a funkciót a Tweetie nevű startupjához, leginkább azért, mert nem tudta sehova se beszuszakolni a frissítés gombot a képernyőre. Akkor a lehúzásos frissítés még csak "egy aranyos és okos kis megoldásnak" tűnt. Aztán egy évre rá a Twitter felvásárolta a Tweetie-t, beépítette a saját felületébe a frissítési módot, mely azóta is nélkülözhetetlen a csiripelős oldalból - és már rég más oldalakból is.

(Forrás: www.mfor.hu)