A piacgazdaságban mindenki szabadon ötletelhet és fejleszthet, valamiért mégis egyre többen érzik, hogy egy helyben toporgunk, és már a Szilícium-völgyben is kifulladt az innováció. A nagy techcégek és alapítóik körüli mitológia túlzott jelentőséget tulajdonít az egyéni zsenialitásnak, de a valóságban néhány magányos feltaláló nem képes visszahozni az innovációs lendületet.
Nagyobb ugrásokhoz az államnak kellene újra megjelenne a fejlesztések mögött, és keményebben szabályozni a monopolhelyzetre törő cégeket, ez azonban egyre nehezebben megy.
Forrás:index.hu
A technológiai fejlődést temetők kedvenc kérdése sok éve már, hogy hol vannak a repülő autók. A múlt század közepén mindenki készpénznek vette, hogy kétezer táján már ilyenekkel fogunk közlekedni, ehhez képest csak a drónokig jutottunk el nagy nehezen. Kéthetente megírják az újságokban, hogy most már tényleg majdnem működnek az önvezető kocsik, de tényleg ez lenne a maximális innováció, amire képességeinkből futja közel fél évszázaddal azután, hogy embert küldtünk a Holdra?
A megrekedés egyik laikusok számára is érzékelhető jele, hogy egyre többen kongatják a vészharangot a technológiai fejlődés Mekkájaként számon tartott Szilícium-völgy innovációs problémái miatt. Az onnan újabban kikerülő “fejlesztések” ugyanis gyakran nem fantasztikus újdonságuk miatt kerülnek be a sajtóba, hanem mert olyan orbitális kamuk vagy hülyeségek, mint például a Juicero vagy a Theranos. Ha valakinek nem lenne meg:
- A Juicero feltalálója, az önmagát szerényen csak Steve Jobshoz hasonlító Doug Evans kiagyalt egy 200 ezer forintos gépet, ami zacskóból préseli ki a gyümölcslét. A briliáns projektre egyébként összesen 35 milliárd forintnak megfelelő pénzt kalapozott össze befektetőktől, köztük a Google-től.
- A Theranos nevű startup feje, Elizabeth Holmes sokáig azzal tartotta lázban a techipart és az orvostudományt, hogy feltalált egy szerkezetet, amely képes egy csepp vérből sokféle betegséget kimutatni. Csakhogy aztán kiderült, hogy a dolog mégsem olyan egyszerű, az egycseppes módszer nem működik megbízhatóan. Kockázati tőkének pedig nem voltak híján a fejlesztők, a befektetők elképesztő összeget, több mint 110 milliárd forintnak megfelelő dollárt tettek gyors megtérülés reményében a startupba, ami ellen végül nyomozás indult a befektetők megtévesztésének gyanújával.
Álmodozók, bolondok és csalók persze mindig voltak, a fenti példákban inkább az az érdekes, hogy mostanában nem nagyon van más, amire felkaphatná az ember a fejét. Míg a Szilícium-völgy 1970-es évektől kezdődő aranykorában a csak úgy röpködtek az újabb és újabb szabadalmak, amelyek könnyebbé tették a felhasználók életét, manapság kis túlzással annyiban merül ki az innováció, hogy évente kihoznak egy még nagyobb képernyőjű iPhone-t és a Facebook fokozatosan lenyúlja a Snapchat összes funkcióját. Hogyan jutottunk idáig?
Ömlött az állami pénz
Az egyéni teljesítmény, a garázsban bütykölő magányos, bogaras, de zseniális feltaláló kapitalizmusbeli mítosza kitartóan él a közbeszédben elfedve azokat a valós folyamatokat, amelyek a legtöbb nagy áttörés hátterében állnak. És arra sem kapunk választ a segítségével, miért jut oda egy ágazat, hogy leragad a fejlesztés a zacskóból gyümölcslét nyomó gép és az egymást másoló mobilappok szintjén. A baj ugyanis nyilvánvalóan nem az, hogy elfogytak az okos emberek.
A Szilícium-völgyet ma óriáscégek uralják, így első látásra talán nem egyértelmű, de az ottani innovációs robbanás alapjait nem a piac (és a piacon érvényesülő néhány zseni), hanem az amerikai állam rakta le a kockázati tőkebefektetők megjelenésénél és az ős-techcégek 1970-es évekbeli indulásánál évtizedekkel korábban. A magánszféra közreműködésével persze, de ha a kormányok nem lépnek be első számú befektetőként a kutatás-fejlesztés területére, a mai techcégek többsége valószínűleg sehol sem lenne.
Mielőtt a Szilícium-völgy elment a lakossági piacra termelés felé, elsősorban ipari és katonai fejlesztés folyt a térségben, csakúgy mint másik híres innovációs tengelyen, a Massachusetts államot körülölelő országút mentén. Az amerikai védelmi minisztérium a hidegháború kezdetétől öntötte a pénzt egyetemi projektekbe K+F-támogatások formájában, hogy mást ne mondjunk, egy ilyen együttműködésből (az 1969-ben a BBN Technologies-ban induló ARPANET-programból) nőtt ki maga az Internet. Az is közhely, hogy a telefonunkban lévő funkciók nagy része (pl. a GPS) valamilyen katonai találmányból lett továbbfejesztve lakossági felhasználásra. 
Forrás: index.hu - Juicero, a zacskóból gyümölcslét nyomó gép
Hidegháborús paranoiából innovációs paradicsom
Ahhoz, hogy a kutatók merjenek nagyokat álmodni, és belekezdhessenek rövid távon pénzt nem termelő projektekbe, olyan szponzorra van szükség, aki valami okból érdekelt a technológiai áttörésekben, de nem vár gyors megtérülést a támogatásért cserébe. Ezt a szerepet töltötte be az amerikai állam évtizedeken keresztül, nagyjából függetlenül attól, melyik párt volt éppen hatalmon.
A kor hangulatára jellemző háborús paranoia lehetővé tette irgalmatlan összegek ráfordítását olyan fejlesztésekre, amelyekről az adott pillanatban még senki nem látta előre, mire lesznek jók (ha jók lesznek egyáltalán bármire); korábban az atombombával bizonyítást nyert, hogy még olyan absztrakt dolgok, mint a 19. századi matematika és az abból kinövő relativitáselmélet is hasznosak lehet katonai célokra idővel.
Az államilag támogatott, egyetemek és vállalatok együttműködéséből születő ipari, katonai fejlesztések szépen kialakították a megfelelő hátteret a lakossági piacra termelő techipar számára. Ennek úttörői olyan garázscégekből multinacionális vállalatbirodalmakká növő cégek voltak, mint a Microsoft vagy az Apple.
A teljes cikk az index.hu-n olvasható.
