Ha egy ételt vagy italt egy országgal azonosítunk, annak általában az az oka, hogy ők találták ki, ősidők óta fogyasztják, vagy legalábbis ők terjesztették el az egész világon. Sőt, általában ez a három egyszerre. Vannak persze kivételek, ott vannak például az angolok, meg a tea, amit Ázsiából hoztak be, és tettek saját hagyománnyá.
De még érdekesebb a svájci csokoládé esete. Ha csoki, akkor svájci csoki, az a legjobb minőségű, a legfinomabb, a legtradicionálisabb, ezt mindenki tudja, a Milka-tehénnel bezárólag (ironikus módon egyébként a Milka márkanév amerikai tulajdonban van, a gyártás nagyja pedig Németországban zajlik).
De ha belegondolunk, ez egészen logikátlan. A csokoládé alapanyaga a kakóbab, ami Svájcban sosem termett meg, sosem voltak gyarmatai, ahonnan hozhatta volna, de még egy árva kikötője se, ami kereskedelmi csomópontként a kakaóbehozatal kulcsa volt annak idején. Mi lehet a titka a svájci csokinagyhatalom tradíciójának?
Nos, leginkább az, hogy az 1800-as években egyfajta csoki-Szilícium-völgyként működve egy csomó technológiai forradalommal állt elő, feltalálták a tejcsokit, a mogyorós csokit, és a csokoládé tömeggyártását. Így a korábban az arisztokrácia luxuscikkének számító édesség miattuk válhatott elérhetővé mindenki számára – ami elég ironikus, hiszen a svájci csoki ma éppen a különleges, magas minőség szinonimája, nem az olcsó tucatterméké.
A kakaóbabot Dél-Amerikában emberemlékezet óta fogyasztják, amikor az európai hódítók először odaértek, az aztékok csokoládéitallal kínálták őket, ez megpörkölt, ledarált, majd vízzel hígított, és fűszerekkel ízesített kakaó volt. Ilyen formában került be Európába is, először Spanyolországba, itt kezdték el először cukorral vagy mézzel ízesíteni, és így terjedt el a korabeli királyi udvarokban, mint egzotikus ínyencség. A szilárd formájú csokoládé is egyre népszerűbb lett ezekben a körökben, bár igazság szerint inkább a ritkasága, mint az íze miatt: keserű volt, morzsálódó állagú (ironikus, hogy ma a jó minőségű, „igazi” csokinak tartott nagyon sok százalékos étcsokoládékban éppen ezt a keserű ízt keresik az emberek).
Egészen az 1800-as évekig kellett várni a csokiforradalomra, ami több hullámban, Svájcban jött el. Először François-Louis Cailler sajtológépe, aztán Phillippe Suchard eljárása a kakaómassza és a cukor keverésére tette lehetővé a még mindig nem túl finom és kellemes textúrájú csokoládészeletek tömeggyártását, aztán jött Daniel Peter, Cailler veje, aki eredetileg gyertyaöntő volt, de az apósa sikerei nyomán átnyergelt csokoládégyártásra. Ő a szomszédjával, bizonyos Henri Nestlével összefogva találta fel a tejcsokoládét (Nestlé bébiételben utazott, és innen jött a tejpor használata a csoki anyagának dúsításához). Aztán jött Charles-Amadeé Kohler nagy ötlete, hogy mogyorót keverjenes a csokiba, később pedig egy Rudolph Lindt nevű fickó, aki Kohler gyárában dolgozott, de kitalált egy új típusú keverőgépet, amire aztán saját gyárat alapított. Említésre méltó még Theodore Tobler neve, aki mandulás-mézes nugáttal újított. Lindt, Kohler, Cailler, Suchard, Tobler – nem véletlen, ha ismerősen csengenek a nevek, ezek máig élő prémium csokimárkák, illetve a Nestléből mára a világ legnagyobb élelmiszergyártó multicége lett.
A svájci újításokra felhúzva hamarosan beindult a csokoládé ipari méretű gyártása és fogyasztása, és ezzel párhuzamosan Svájc gyorsan el is vesztette a legnagyobb termelő szerepét (viszont máig ők a legnagyobb csokifogyasztók). Cserébe sikerült átbrandelnie magát a legjobb minőség szinonimájává az édességpiacon – ezzel mondjuk a belgák erősen vitatkoznak -, a tömeggyártott gagyi totális ellentétévé, ami minimum ironikus azok után, hogy a tömeggyártással ők tették hétköznapi termékké a csokoládét.
I Forrás: telex.hu
