... pólót ingre váltson, és kezdődik az oktatás. Az alkalmi tanulócsapatban kollégái diákoskodnak, ő alakítja a parancsnokot. A forgatókönyv szerint a két hét múlva érkező VIP (értsd védett személy) őrzésére tréningezünk. „Ferihegy 1-en magángéppel landol, 72 órán át tartózkodik Magyarországon, üzleti tárgyalása, magánprogramja lesz. A legtöbb egyeztetett helyszínen, de ha este úgy találja, hogy szórakozóhelyre menne, ajánlani kell egy biztonságosat.” Valójában a munka kezdetéig naponta tanít, részletes, percre lebontott védelmi terveket szerkeszt, bejárja a helyszíneket, felméri a veszélyforrásokat, a lehetséges menekülési utakat. „Nem olyan izgalmas, mint a filmek világa. Éles helyzetben már nem lehet papírból dolgozni.”

A ferihegyi teendőket először demonstrációs táblán követjük. Piros gombóc a vip. Előtte, mellette, mögötte zöld pöttyök – ez a testőrgyûrû. Aztán a gyakorlatra váltunk. A bevásárlóközpont használaton kívüli emeletén támadást szimulálunk. A menetet az élbiztosító vezeti, „akkor lép be a térbe, ha felmérte, hogy biztonságos”, utána jön a „vendég” a személyi testőrrel, majd a végbiztosító, aki háromlépésenként hátraszimatol, nehogy meglepjék őket. Attila (egyik hobbija a késharc) pompás bicskát ad az egyik kollégának. Õ elölről próbálkozik, de az élbiztosító útját állja, és támadást kiált. Fotósunk kedvéért merevedik a kép, „feljebb a kezet, rogyaszd a lábad”. Aztán Attila kimenekíti a megbízót a balhéból, egyik kezével hátulról a nyakát markolja, másikkal a hasát, az összegörnyed, futnak. Csapatmunka.

„Bízni kell a kollégákban, és érezni a veszélyt. Észrevenni, ha valaki túl mereven nézi a védett személyt, darabosan mozog, izzad, téblábol. Ha »profi« (s nemcsak hírnévért csinálja), eláll szándékától a hozzáértő testőr láttán, mert tudja, az ugyanúgy kiterítheti, mint ő az áldozatát. A támadó nem adja életét a munkáért, a testőr igen.” Attila hozzászokott a necces helyzetekhez. Szegény családban, a nyóckerben lett nagyfiú. „Kemény világ volt, védekeznie kellett az embernek, ha nem akart mellékszereplő lenni.” Általánosban néha pórul is járt, karatézni kezdett. Mesterétől tanulta: nem a verekedés a cél, hanem az önfegyelem. Iskola után dolgoznia kellett, bútorszállító lett, Barkaszon, Zsukon fuvarozta az Otthonból, Úttörőből vásárolt csőgarnitúrát. Szenet vigyázott egy telepen.

De az álom, a gyerekkori, az idegenlégió volt. „Sokat olvastam Rejtőt, túl sokat.” A kilencvenes évek elején kopogtatott a franciaországi toborzóiroda ajtaján. A szüleinek sem szólt, fél évig nem is hallottak felőle. Százból kilencvenet elküldenek, de neki bejött. Ötéves szerződést szignózott: „Mostantól a légió tulajdona vagyok, minden parancsnak engedelmeskedem.” A négy hónapos alapkiképzés során nyelvet tanultak, fegyver- és robbanószer-használatot, álcázást, hadigépezet-felismerést – napi négy óra alvással. „Erről nem szóltak a könyvek.” Ahogy a hosszú menetgyakorlatokról sem, amikor két nap alatt – teljes felszerelésben – ötven kilométert kellett gyalogolni.

Egy közép-afrikai ezredhez került, hadgyakorlatokon is bevetették. „Csak az akció paramétereit ismertük: érkezés, feladat-végrehajtás, futás vissza. Helikopterről ledobtak bennünket, álcázva jutottunk a célpontig, megsemmisítettük a tábort, és elhúztunk. Ha késel, annyi. Nem jönnek vissza érted, és a francia kormány hivatalosan az akciót nem vállalja. Ezt akkor még nem tudtam. A mezei légiósnak nem is nagyon mondják: ti végzitek a piszkos munkát. Belénk verték: legyünk büszkék magunkra, a parancsot meg hajtsuk végre.” Az első hónapokban bemutatták a szankciókat. Tucatnyi vécé kipucolása kézzel, maximum saját fogkefével. Meggyőzték. Attila leginkább a kommandós kiképzésére büszke. A szekrény alján pihenő dobozból kerül elő a relikvia, a selyemzászló, rajta hímzett francia felirat: Commando Dibuti. Megtanult kétszáz méter mély szakadék fölött egy szál kötélen átmászni. Has alatt a kötél, egyik láb beakasztva, másik egyensúlyoz, két kézzel előre. „Olyan gyorsan ment, mintha futna az ember.” Harmincadszorra biztosítás nélkül, később már éjjel, vaksötétben kellett „futkosni”.

Fotók kerülnek elő: Attila a Pireneusokban menetel, terepszín egyenruhában guggol a laktanya kapujában. Kívül éhségtől puffadt hasú gyerekek, irtózatos szegénység várta őket. „Előfordult, hogy pár frankért megtámadtak. Az nekik kétnapi élelemre elég.” Eltávozáson vezették le a feszültséget. Tíz rum (lásd még Rejtő), s megesett, hogy szétverték az ivót. A haverság ebben ki is merült. „Nem szabad barátkozni, mert a haver elvesztése túl nagy pszichés megterhelés.” Édesanyja időközben meghalt. Franciaországban érte a távirat: apja haldoklik. „Az ezredparancsnoknak rossz napja volt, a kihallgatáson üvöltött, ez itt nem üdülőtábor. Megszöktem.” Öt éven át körözték, ha elkapják, börtön várja Franciaországban.

Itthon maradt. Azt mondja, problémás hely volt akkoriban Budapest. A maffiás időket éltük. Először egy olajvállalkozót védett. Nem érdekelte, van-e papírja, nincs-e (Attilának még érettségije sem volt, estin maturált), csak annyit kérdezett, fél-e. Nem félt. Hazai és nemzetközi testőriskolában tanulta ki a szakmát. Irakba már a háború idején szerződött. Az amerikai hadsereg kiszolgálását segítő német cég munkatársaira vigyázott. „Az a baj, hogy ott többnyire nem konkrét személyre támadnak. Unalomból is lőnek, néha gránátvetővel.” Hazatérve jöttek az első komoly megbízások. Az orosz gázipari részvénytársaság elnöke, énekesek, riporterek, üzletemberek. Nevüket titoktartási szerződés óvja. Attila a tavalyi operabálon az Ornella Mutiról, idén a Daryl Hannah-ról készült képeken látható. Kamerába sosem néz. Azt mondja, a testőr erénye a szerénység. „Aki pózol, nem tud figyelni.”

Úgy véli, Magyarországon nincs presztízse, kultúrája a szakmának. A megbízók beérik három helyett egy-egy őrzővel, azok sem alkalmaznak senkit, akiknek lenne okuk félni. A pár hónapja felgyújtott vállalkozót említi: „Ismerte a veszélyt” – mondja röviden. Nem tagadja, a védelem ára borsos. Függ a veszélyeztetettség mértékétől, az alkalmazott biztonságiak számától. A szimplának mondható presztízsvédelem óránként és őrönként 2500-ból kijön, de a komolyabb munka tízezernél kezdődik. Ezért a testőr tárgyalásról üzleti ebédre, esti konyakozásra is elkíséri a klienst. Ha kéri, a konditeremben pakolja neki a súlyokat. S persze az életét adja, ha kell. Köszönet nincs. Fizetség van. „Egoizmus, önteltség jellemzi a megbízót. Szolgáltatást vesz, mintha tejet vásárolna a boltban.” És Attilának kitûnő a referenciája. Tíz éve véd, s egyetlen megbízója sem sérült. Kérdezzük: szerencséje volt-e. „Ilyen nincs a mi szótárunkban. Nem használjuk. Alapos felkészülés után is lehetnek véletlenek, de a szabályok betartása, a kidolgozott védelmi terv csökkenti a kockázatot.”

Igaz, őt magát több támadás érte. Afrikából, Irakból, Magyarországról is őriz hegeket. Még a légiónál esett meg, hogy karjával hozzáért a szinte izzó ágyúcsőhöz. Azonnal levált a bőre. Máskor a megbízó „értékes holmiját” kellett visszaszerezni, de csapdába csalták. Azt mondja, nincs olyan feladat, amelyet ne vállalna. Idén őt választotta a nemzetközi szövetség Az év testőrének. Pályázatában írt a gyerekkoráról, a képesítésekről, a karatemesterről. A díj, az üvegbe öntött kézlenyomat az iroda ablakpárkányán áll. Ebédelni indulunk a bevásárlóközpontba. Közben megjegyzi, hogy a magyarok – fura módon – különben is a szakma legjobbjai. Hogy miért? Senki sem tudja. „Talán a gulyásleves teszi.”
Kapkodva eszik, alig rág, mintha kantinban ülne. Tekintetével pásztázza a teret.

(Forrás: www.168ora.hu )