A megfigyelés és a telefonok, számítógépek lehallgatása, feltörése mindennapos, de nem előzmények nélküli. A réges-régi, sok-sok, de legalább 25 - 30 évvel ezelőtti analóg világban is alkalmazták a telefonlehallgatást a különböző, elsősorban állami szolgálatok. Következzen egy (nem) mindennapi sztori:

...

A minap egy  magát  "információs ipari" dolgozónak bemutató személlyel találkoztam egy társaságban, mondtam, hogy újságíróként és is az információs iparban dolgoztam. de gyorsan lehűtött azzal, hogy ő egy másik információs ipar alkalmazottja. Istenem, élni kell valamiből gondoltam, és elkezdtünk beszélgetni, persze, hogy a lehallgatásokról, ugyan mi másról? Ő azt állította, hogy manapság ezt már nem lehet észrevenni, legföljebb ha hibát követ el a lehallgató. Kicsi tamáskodtam, aztán elmeséltem azt a történetet, amikor kifejezetten jól jött a lehallgatás.

A helyszín Varsó, az 1980-as éve közepe, a Magyar Rádió és Televízió tudósítói lakása és irodája az Aleja Niepodlegosci-n, vagyis a Függetlenség sétányon. Már 10 év óta ezt a lakást bérelte cég, így amikor az első tudósító, Regős Sándor - nyugodjék békében - meglátogatott Varsóban, meg tudta mutatni, hogy a lakásban és az irodában hol vannak a lehallgató készülékek. Volt a konyhában, a hálószobában és a tudósító irodában is.

Hiába a hivatalos lengyel-magyar barátság, a szolgálatok és szervek működtek... Regős Sanyi anno ezt úgy tudta meg, hogy bevodkáztatta az új lakásban dolgozó lengyel festőket, akik szimpatikusnak találták a magyar újságírót, és megmutatták neki, mi hol van...

A telefon is érdekesen működött a lakásban, reggelente ugyanis nem volt vonal. Ha felvettem, süket, visszatettem, újra felvettem, és láss csodát, már lett vonal! Ne, kellett sok fejtörés, hogy rájöjjön a ember, akkor indították el a magnót...

Nem áll távol tőlem a viccelődés, így aztán akkori olasz filmből, A munkásosztály a Paradicsomba megy címűből "rekonstruáltam" egy jelenetet. A filmben az olasz rendőrség lehallgatja az anarchista diákot, aki ezt tudja, és ezért minden hivásnál belekiabál a telefonba: Örmester úr, ez egy szemét munka amit csinálsz, kérj béremelést!

Hetente egyszer, hétfőnként, amikor felvettem a telefont, és nem volt benne elsőre vonal, majd másodjára lett, azt kiáltottam bele: Őrnagy úr, Panie Majorze, ez egy vacak meló, kérj béremelést!

Kicsit felülcímeztem a lehallgatót, de gondoltam, abból nem lehet baj. 1986-ban a lengyel államfő-diktátor, Jaruzelski tábornok interjút adott a Magyar Televíziónak. Ez akkoriban nagy dolognak számított, mert a tábornok nem igazán adott interjúkat. Pestről is vártam egy stábot, kollégákat, hogy közösen készítsük el a beszélgetést. (Valószínűleg nem merték teljesen rám bízni a kérdéseket, hátha butaságokat kérdezek, vagy kényes dolgokat hozok szóba.)

Egyedül voltam az iroda-lakásban, zuhanyoztam, de megcsúsztam és ráestem a fajansz szappantartóra, amit, mint kiderült, nagy csavarok tartottak. A fajansz széttört, a csavarok pedig szabályosan szétvágták a bal karomat, amelyből ömlött a vér. Egy törölközővel becsavartam a karom, és próbáltam segítséget hívni, de pechemre a család Pesten, a kollégák és ismerősök vagy vidéken, vagy úton voltak, mobiltelefon még nem létezett, taxit pedig nem lehettett házhoz hívni, ez a szolgltatás akkoriban nem működött Varsóban.

Nem, volt mit tenni, leballagtam a ház előtt lévő taxiállomáshoz és beálltam a sor végére. Nem telt el két perc, egy olajzöld katonai Polonéz hajtott oda, az egyenruhás sofőr kiszállt, odajött hozzám, és azt mondta:

Látom megsérült. Elvihetem a kórházba?

Csak bólogattam, és a kocsiban ülve morfondíroztam, hogy milyen jó is, ha figyelik az embert. Néha. Olyankor, ha balesetet szenved, és egy tábornokkal készül interjúra. Mert máskor azért annyira mégsem jó...

P.S.: A kórházban a katonai sebész, akinek valószínűleg az amputáció volt az átlagos napi tevékenysége, jól leszúrt, hogy mit nyafogok egy ilyen kicsiség miatt. A sebhely amúgy 33 év után is megvan :)

(Forrás: wooland.blog.hu)