A kérdés réges-rég ugyanaz: okoznak-e a számítógépes játékok erőszakos vagy deviáns viselkedést? Egy átlagos játékos hetente több száz pixelkatonát, rendőrt vagy gonosztevőt mészárol le, alkalmanként atomrakétát küld az ellenségre, tankokkal darálja le a civil területeket. Rosszul hangzik, de ennek ellenére, mind a mai napig nem sikerült egyetlen egy olyan kutatást sem készíteni, ami minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy összefüggés van a játékok használata és az elkövetett erőszak között.

Aki megpróbálta követni ennek az univerzális vitának a folyamatát, az bátran hiheti, hogy erőltetett a kapcsolat a két dolog között, és bármit be lehet bizonyítani a megfelelően előkészített kísérletek vagy a megfelelően összeválogatott esetek alapján. És persze extrém esetekben akár tényleg előfordulhat, hogy ok-okozati összefüggés van egy játék és mondjuk egy gyilkosság között. Bár ilyenkor érdemes lenne megvizsgálni az illető elmeállapotát, ami az esetek többségében instabil lesz, így bármi más is okozhatott volna elborulást, nem csak egy játék. Nehéz elhinni, hogy ha egy skizofrén, pszichopata nem a GTA-val játszik, hanem barbizik, akkor nem ölne meg valakit. Maximum nem kubaiakat öl, hanem vékony szőkéket.

Engedjétek hozzám a gyermekeket

Másrészt viszont nem lehet kizárni, hogy van negatív hatása a játékosokra a monitor előtt eltöltött időnek, csak éppen ezek a hatások messze vannak azoktól, mint amit a kutatások szeretnének bebizonyítani. Sőt, a televízió - mellyel mára mindenki megbékélt - jóval károsabb lehet egy fejlődésben lévő szellemre, mint az interaktív játékok. Bizonyos kor alatt természetes, hogy egy gyermek érzékenyen reagál durván erőszakos jelenetekre, okozhat törést a lelkivilágában, ha már 4 évesen véres húscafatokat lát valósághû megjelenéssel.

Erre kétféle reakció lehet: egyrészt be kell tiltani minden véres, brutális dolgot - ezt a német hatóságok már meg is kezdték. Legyen zöld a vér, ne lövöldözzünk emberekre a gép előtt, a legkeményebb játék legyen a Viva Pinata. Ezzel nyilván meg lehet védeni a gyerekeket, akik e helyett lehet, hogy a grundon fogják egymást püfölni. Viszont egyben komolyan sértjük a felnőtt emberek érdekeit, akik már tudnák kezelni ezt, de nem lesz rá esélyük. Õk majd elverik inkább a feleségüket a billentyûzet helyett.

Ennél jóval okosabb megoldás lenne, ha a szülőket kötelezni lehetne tenni arra, hogy kezeljék ezt a problémát. Potter Stewart, az amerikai legfelsőbb bíróság egykori tagja (1958-1981) mondta egyszer, hogy "A cenzúra egy válasz a társadalom önmagában való bizalmatlanságára, ami a tekintélyelvû rendszer fémjelzése." A cenzúra önmagában tehát nem megoldás, hiszen a szülők nyugodtan hátradőlnek, elvégre nincs mitől félni, nem foglalkoznak azzal, hogy csemetéjük milyen veszélyeknek lehet egyébként is kitéve. Egy korrekt családban nem fordulhat elő, hogy a szülő ne tudja, hogy mi történik gyermekével, meg tudják beszélni és értelmezni tudják közösen a látott és tapasztalt élményeket, legyen az virtuális vagy nagyon is igazi.

Elvakult eszmék

L. Rowel Huesmann, Ph.D decemberben megjelent tanulmánya, melynek címe "Az elektronikus média erőszakosságának hatása: Tudományos elmélet és kutatás", újabb pofont ad azoknak, akik liberálisan látják ezt a helyzetet. A szöveg feltevései szerint a videojátékok és a média a gyermekeknél egyértelmûen növeli az erőszakos magatartás kockázatát. Az írás szerint a médiában jelen levő erőszak és agresszió nagyobb egészségügyi kockázat, mint a szexuálisan terjedő betegségek vagy a mellrák.

Vannak, akik hisznek ezekben a kutatásokban, de a felnőtt, érett játékos társadalom tagjai - mint jómagam - élből elutasítja ezeket. Évente pixelharcosok milliói esnek áldozatomul, könyörtelenül szakítottam ki a Mortal Kombatban Kane-nel bárkinek a szívét, mégsem tudnék kezet emelni senkire, sőt azt is nagyon sajnáltam, mikor egy kutyát véletlenül elütöttünk autóval. Rejtett agresszió sem keletkezik bennem, mert az idióta flash játékokkal nap mint nap levezetem a feszültséget, így a hangomat sem emelem fel, csak nagyon ritkán. Pedig sokat játszom.

Ha alapjában véve erőszakos lennék, akkor viszont nem kellene klikkelgetnem ahhoz, hogy ezt kihozzam magamból és valószínûleg ez az, amit az ilyen tanulmányok elfelejtenek számításba venni, illetve azt a több ezer egyéb szempontot, ami befolyásolhatja az erőszakos viselkedés kialakulását. A vélemény viszont szabad, mindenki döntse el önmaga a tanulmány elolvasása után, hogy hisz-e neki vagy sem.

A 60-as évek elejétől folyó kutatások felhalmozott bizonyítékai azt mutatják, hogy az erőszak televíziós, mozi-, videojátékbeli, mobiltelefonos és internetes megjelenése növeli az erőszakos viselkedés kockázatát a szemlélő oldaláról csakúgy, mint ahogy a valós erőszakkal teli környezetben felnőttek is inkább hajlamosak erőszakosan viselkedni. Jelen áttekintésben a kutatási bizonyítékok kritikusan megalapozottak és a pszichológiai elméletek, melyek megmagyarázzák, miért van az erőszak látványának rövid- és hosszú távú hatása, alaposan kidolgozottak. Végül a "média erőszak hatás" összehasonlítása más jól ismert társadalmi veszéllyel segít megbecsülni, hogy mennyire kell komolyan venni ezt a fenyegetést.

A tanulmány alaposan körüljárja a problémát, mégis koncepciózus már első olvasatra. Végeredményben arra szeretne kilyukadni, hogy az erőszak megjelenítését erősen kontrollálni kell, sőt, a súlyos közegészségügyi veszélyek közé kell sorolni, amivel gyakorlatilag sakkban lehetne tartani a teljes [amerikai] médiát. Érdemes minden angolul értőnek átolvasnia, nem túl hosszú, ám annál tanulságosabb. Konspiráció elméletek szövögetői gondolhatják, hogy ezt az egyetemi tudóst a My Little Pony lobbi fizeti, de amennyiben az ilyen gondolkodásmód érvényt szerez magának az amerikai és az európai jogrendszerben, az a legszánalmasabb szégyene lesz az egész emberi társadalomnak és sanszos lesz valamelyik sötét utópia megvalósulása, ahol a rendszer eldönti helyettünk, hogy mi mit szeretnénk. Equilibrium.

(Forrás: www.sg.hu)