A technológia birtoklásából, és a technológiai innovációs képességeknek a hatalmi politikára, a nemzetközi rangpozícióra gyakorolt hatásáról van szó, amely a nyugati és a keleti típusú birodalmak megütközésének döntő tényezőjévé vált az ipari forradalom óta.
A modern időkben a keleti birodalmak a strukturálisan kódolt technológiai lemaradásukat rendre a tudományos-technikai, gazdasági kémkedés iparszerű megszervezésével igyekeznek mérsékelni, általában jelentős sikereket is elérve ezzel. A Szovjetunió példája bizonyítja azonban, hogy az innovációt megfojtó társadalmi és kulturális közegben képtelenség lépést tartani a nyugati hatalmak gazdaságainak adaptációs képességével. Utóbbiak minden újabb innovációs hulláma törvényszerűen növeli a lemaradás mértékét, illetve elviselhetetlenül megnöveli a lépéstartásra irányuló kísérletek gazdasági költségeit, aláásva a keleti birodalom belpolitikai stabilitását.
Kína mesterterveKína mesterterve a reménytelennek tűnő technológiai lemaradás eltüntetésére a fentiekből tanulva egészen más utat járt be az elmúlt négy évtizedben. Kihasználva a kommunista blokk és az eurázsiai szuperkontinens nagyhatalmainak megosztására irányuló hagyományos amerikai törekvést, egyfajta tárgyalásos gyarmatosítás alanyának ajánlotta fel magát, fokozatosan integrálódva ezzel a világgazdaságba, az amerikai és általában a fejlett gazdaságokból származó tőkeexport elsőszámú célpontjává válva.
A feldolgozóipar minden szektorára kiterjedő gyártási kapacitások telepítésének lényegében egyetlen feltétele volt évtizedeken keresztül: a nyugati vállalatok termelő bázisai nem működhettek elzárt szigetként, számtalan folyamat és gyakorlat biztosította, hogy a kínai modell, tehát a diktatórikus, elnyomó politikai intézményrendszer által kézi vezérléssel irányított államkapitalizmus feltételrendszerében működő helyi vállalatok egyre nagyobb és nagyobb mértékben vehessék át a gyártási know-how-t.
Bár a gyártástechnológia csak egy szelete az ipari know-how-nak, a gyártó bázisok egyáltalán nem lebecsülendő színhelyei a technológiai innovációnak, az egyre összetettebb, komplexebb termékek gyártó bázisai pedig, a rájuk települt alkatrészgyártó/beszállító kapacitásokkal együtt nyitott könyvvé teszik a termékek kifejlesztéséhez szükséges, illetve az ahhoz felhasznált tudás jelentős részét is – kényszerített technológia transzfer nélkül is.
A kényszerített technológia transzfer eszközéről ezzel együtt természetesen nem mondott le a kínai stratégia, ellenkezőleg. A kínai gyártási kapacitásoknak és a kínai piacnak évről-évre kitettebb nyugati vállalatok alkuereje annál jobban romlott, mennél jobban részesedtek korábban a kínai jelenlét jótéteményeiből.
Folyamatosan panaszkodtak az útonálló stílusban előadott zsarolások miatt, amellyel a kínaiak kikényszerítették az érzékeny technológiákba való betekintés lehetőségét, de a morgolódásnál többre nem futotta, ami érthető, hiszen egymással is versenyben voltak és vannak – aki hősködik, egyszerűen kiesett volna a játékból. A gazdaságtörténet egyik legnagyobb játékából.
A kínai technológiai felzárkózásnak azonban nem kellett csupán erre a két tényezőre, a világgazdaság egészét tekintve is hatalmas léptékű, fejlett know-how-t alkalmazó gyártókapacitás telepítésére, és az ebből eredő szerves, természetes, valamint tervszerűen és durva eszközökkel kikényszerített technológia transzferre építenie. A kemény rendőrállami eszközökkel működtetett diktatórikus berendezkedés és a piaccal megbékélt államkapitalizmus elegye sokkal termékenyebb talaja az innovációnak, mint a szovjet modell, a katonai-titkosszolgálati bürokrácia által vezérelt tervutasításos gazdaságirányítás, a permanens hadikommunizmus. Az, hogy a kínai gazdaságban a valóságos piaci koordináció évtizedek óta éppen olyan fontos elem, mint a bürokratikus kézi vezérlés, nem csak azt eredményezte, hogy a felhalmozódó tőke allokációja összehasonlíthatatlanul hatékonyabb, mint egy tisztán tervutasításos modellben lenne, ami egyben a gazdaság hosszú távú növekedési potenciálját is nagyságrendileg más pályára helyezte, hanem a kiépülő, helyi kézben lévő kapacitások innovációs képessége is más ligában játszik, és ez messzemenően igaz a kifejezetten technológiai természetű innovációra is. Nagyban segíti ezt az ipari méretekben működtetett „agy-visszaszívás” is, amelynek keretében a kormányzat tömegesen csábít haza nyugati, elsősorban amerikai vállalatokban, egyetemeken, kutató-fejlesztő műhelyekben tudást és tapasztalatot szerzett kínaiakat.
Vadászból préda?
De ez sem lehet elég, ha az ambíció nem csupán az Egyesült Államok utolérése, hanem a világrend átrajzolása, Kína erőltetett menetben történő világhatalmi pozícióba emelése.
A nyerő recept: mindezen tényezők kombinálása az egykori Szovjetunióhoz hasonlóan lényegében önálló gazdasági ágazatként működtetett tudományos, technológiai, ipari kémkedéssel. Ha ez sikeres, és a sikere tartós, akkor azzal az eredménnyel kecsegtet, hogy miközben a saját innovációs potenciál is hatalmas ütemben fejlődik, az adott területeken hiányzó, kritikus technológiák illegális megszerzése révén Kína képes lehet legalább a direkt vagy indirekt katonai jelentőséggel bíró területeken behozni a lemaradását.
Ha rendelkezik egy gépezettel, amely kellően jó hatékonysággal óvja meg a saját innovációs eredményeit attól, hogy azok a vetélytárs kezébe, gazdaságába, infrastruktúrájába, haderőrendszerébe kerüljenek, miközben ő maga nagyon is képes a vetélytárs gazdasága által előállított innováció eredményeinek megszerzésére, akkor idővel még a vezetést is átveheti a technológiai fejlődésnek a globális hatalmi politika szempontjából releváns szegmenseiben.
A technológia terén élvezett előny vagy hátrány kérdése pedig nem játék. Sosem az, de ha a demográfiai adottságok annyira aszimmetrikusak, mint az Egyesült Államok és Kína esetében, akkor önmagában a katonailag releváns technológiák terén élvezett fölény elvesztése elegendő ahhoz, hogy az Egyesült Államok ne csupán a nemzetközi rendszerben elfoglalt hegemón szerepétől vegyen szükségszerű búcsút, hanem egyenesen fenyegetett állapotba kerüljön, vadászból prédává váljon, történelmi perspektívában akár döbbenetesen rövid idő alatt.
A gyarmattartó-gyarmat kapcsolatban, amely esetünkben „csak” a gazdasági munkamegosztás sajátosságaira vonatkozott és vonatkozik jelentős részben még ma is, a gyarmattartó birodalmak hagyományosan későn ébrednek, későn veszik észre, hogy a lenézett gyarmatuk a fejükre nőtt. Ez most sem történt másként, de a felébredés megtörtént, és ez minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem a jelenleg hivatalban lévő, súlyosan korlátozott áttekintőképességével csetlő-botló elnök érdeme. Az amerikai külpolitika érdeklődésének fókusza már bőven az Obama-adminisztráció idején Kínára vetült, és a térségben meglévő szoros katonai szövetségi hálót kiegészítette a Csendes-óceáni Partnerséggel, amely lényegében az amerikai gazdasági dominancia intézményi kerete lett volna, akadályozva a felgyorsuló kínai expanziót. Donald Trump ezt nehezen minősíthető megfontolások mentén első mozdulatai egyikével szétverte, és a Kína felé megfogalmazott, ódivatú, átgondolatlan, eleve kudarcra ítél, és azóta kudarcot is vallott kereskedelempolitikai követeléseivel fontos éveket és komoly erőforrásokat pazarolt el, amelyeket pedig maradéktalanul rendelkezésére bocsátott a Kína geostratégiai feltartóztatásának szükségességében teljes konszenzusra jutott amerikai belpolitikai háttér.
10 óránként indul ipari kémkedéssel kapcsolatos elhárítás
A kupec tempóban előadott kereskedelmi követeléseket és korlátozásokat a kínai fél a gazdasági károk és a nagyhatalmi imázs sérülésének minimalizálását célozva kezelte, és lényegében időhúzásra rendezkedett be, a maga részéről halogatva a konfliktus törvényszerű felizzását. A technológia transzfer leállítását az amerikai diplomácia becsomagolta a követeléseknek az intellektuális jogok védelméről szóló pontjába, ezt a kínaiak udvariasan meghallgatták, mint szokták, bólogattak, mindent megígértek, mint szokták, és éppúgy figyelmen kívül hagyták, mint szokták. A taktikájuk kifogástalan, és ettől a Fehér Háztól működhetne is még sokáig, a technológia transzfer problémájára való átfókuszálás, az ebből adódó konfliktusokba való kemény beleállás sokkal inkább a bürokrácia mélyéről jön. Ott a mélyben ugyanis régóta, napi szinten zajlik a mérkőzés a kínai hírszerzéssel, elképesztő léptékben.
A kínai eredetű technológialopás intenzitásának növekedése miatt az FBI 2009-ben létrehozta a kifejezetten az amerikai vállalatokat támadó gazdasági kémkedés elleni egységét, ez a projekt akkor már évek óta várólistán volt, mert az amerikai elhárítási erőforrások akkora részét allokálták terrorizmus-ellenes aktivitásra, hogy erre nem maradt elég figyelem.
A technológialopás elleni küzdelem koordinálására sok év előkészítés után 2018-ban hoztak létre az igazságügy-minisztérium keretén belül egy „China Initiative” nevű folyamatot, amely a teljes kormányzati struktúrában összefogja a kínai gazdasági kémkedés elleni védekezést, szükség szerint külpolitikai, titkosszolgálati, szabályozási, vagy büntetőjogi eszközökkel.De amióta létrehozták a szervezetet, a benne dolgozók nem panaszkodhatnak arra, hogy ne lenne dolguk. Az FBI valamennyi, szám szerint 56 regionális irodája rogyásig tele van kínai ipari kémkedési ügyekkel, a kínai hírszerzés tapintható érdeklődése jelen van minden szektorban, a mezőgazdaságtól a információ-technológiáig, vállalatokban és egyetemeken, óriásvállalatok és start-up-ok sokaságában. Az FBI igazgatójának júliusi nyilatkozata szerint átlagosan 10 óránként(!) indul egy kínai ipari kémkedéssel kapcsolatos elhárítási akció, jelenleg több mint kétezer ilyen, folyamatban lévő vizsgálat van, ebbe vélhetőleg beleértik a kínai hadsereg hacker szervezetének felszínre került tömeges adatlopásait is.
A cél egyértelmű: a különféle csatornákon elindított intézkedések célja az, hogy Kína számára mind a legális, mind az illegális csatornákon megnehezítse a technológiai innovációhoz való hozzáférést. Ennek azonban súlyos rövid távú gazdaságpolitikai költségei vannak, és még nagyobbak lesznek. Az olajozott gyarmattartó-gyarmat típusú munkamegosztást, amelynek a legnagyobb haszonélvezői nem a kínaiak, hanem az amerikai nagyvállalatok, menedzsmentjeik, részvényeseik, akik egy változó felállásban sokat veszíthetnek. Igaz az is, hogy az olcsó kínai bérkörnyezetben, laza szabályozás mellett előállított fogyasztási javaknak az árszínvonalra gyakorolt hatása révén az infláció, mégpedig elsősorban a szegények inflációjaként definiált infláció is egészen más pályán van, mint enélkül lenne. Amivel szemben ott van egy másik összefüggés is: a feldolgozó iparban fizetett reálbérek is ezért tartanak nagyságrendileg ugyanott az Egyesült Államokban, ahol Kínának a világgazdaságba való integrálása előtt voltak, azzal együtt, hogy a járvány előtti években már évek óta a teljes foglalkoztatottsághoz közeli állapot jellemezte az amerikai – már nagyon nagy arányban szolgáltatásorientált – munkaerőpiacot.
A technológia áramlásának stratégiai, biztonsági okokból elkerülhetetlen lefékezése mindenképpen egy kevésbé globalizált, azaz valószínűleg kisebb növekedési potenciálú világgazdaságot eredményez, amely még egy nehezen múló járványt is kapott a nyakába. A bürokratikus logikájú állami beavatkozás pedig szükségképp abban a szektorban, az információ-technológiában erősödik fel éppen leginkább, amely egyfelől a részvénypiacon kialakult árazások alapján minden jövőbe vetett remény letéteményese, és amely a karantén-intézkedések idején valóban meg is mutatta, hogy olyan alkalmazkodó képességgel ruházta fel a fejlett gazdaságokat, amely még egy évtizede is elképzelhetetlen lett volna.
Az amerikai-kínai hidegháború, a geostratégiai versengés főhadszínterén zajló küzdelem kimenetele még sokáig homályban marad, de aki arra számít, hogy egyszer majd, a járvány után, Trump után, hamarosan vagy újabb évek múlva a világ ugyanoda érkezik meg, ahonnan a nevezett sorscsapások kibillentették, ingoványra épít.
A hidegháború az életünk kerete lesz – megint.
A cikk forrása: USA-Kína hidegháború – lassan előtérbe kerül a főhadszíntér
