Kémelhárító karrierje egy nagy nulla, a belső elhárításhoz való átkerülése pedig nagyon kusza ügy. Az alábbiakban levelét teljes terjedelmében közöljük. Az 56-os Intézet kutatásaira hivatkozva a hvg.hu nemrégiben hírt adott egy ,,besúgói” listáról. A rajta szereplők a BM dokumentumai szerint a belügyi szervektől különböző megbízatásokat kaptak, amiket a Nagy Imre-temetésen és annak előkészítése folyamán kellett teljesíteniük.

Jelen vallomásomban szeretném előkapart emlékeim alapján elmondani, hogy mi a valóság az állítólagos megbízatások vonatkozásában. Lehetnek írásomban nem szándékos tárgyi tévedések, mert húsz év után nem lehet mindenre részletre pontosan emlékezni.
Elöljáróban mindenképpen ki szeretném jelenteni, hogy – sok, az utóbbi időkben leügynöközött emberrel ellentétben – én nem tagadom, hogy valóban volt formális kapcsolatom a belügyi szervekkel. Évekkel ezelőtt a Történeti Hivataltól megkaptam az 1956-os Intézet által rólam közölt adatok többségét. Sok meglepetést jelentettek számomra a kézhez kapott aktalapok.

Egyetlen alkalommal írtam alá együttmûködési nyilatkozatot. 1977-ben a III/II egyik (NSZK-val szembeni) kémelhárító alosztályának két embere arról győzködött, hogy széleskörû nyelvismereteimmel, tömérdek nyugat-európai barátommal, ismerősömmel fiatal, ,,tapasztalatlan” hírügynökségi külpolitikai újságíróként ki vagyok téve a nyugati kémszervezetek érdeklődésének. Vállaltam, hogy önként jelentem, ha ilyen vonatkozásban valami gyanúsat észlelek. (Volt okom azt hinni, hogy ez a foglalkozásomhoz tartozó valamiféle kötelező nyûg.)

Ugyanakkor soha nem írtam alá olyan nyilatkozatot, amelyben vállaltam volna bármiféle besúgói tevékenységet. Az intézet által most közölt, a hatos kartonomon szereplő bejegyzések alapján az újratemetéssel kapcsolatos állítólagos megbízatásaimat akár hihetőnek is lehetne tekinteni. De nem érdemes, nem szabad elhinni azokat, mert egyszerûen nem igazak!

Kár, sőt, talán azt mondhatom, szégyen, hogy a kutatáskor nem gondoltak a listán szereplők megkérdezésének (Oral History) igazán tudományos kötelezettségére, lévén közelmúltról van szó. Kár, bár nem meglepő, hogy a médiumok kritikátlanul vették át az információkat, brutális leegyszerûsítésekkel kommentálták azokat, és eszükbe sem jutott megpróbálni tájékozódni a pellengérre állítottaknál.

Ha engem nem kérdeznek meg, akkor én állok elő, hogy megvédjem magam. Nem tudom, hogy a listán szereplő 180 másik embernek mi a sztorija, és ki miért nem reagál a nyilvánosság előtt. Az én igaz sztorim ez.

Újratemetés – az állítólagos megbízatásaim

Az életrajzi szövegben feltüntetett megbízatásokat nem kaptam meg, következésképpen azokat nem is fogadtam el, így nem is teljesíthettem! Igazam alátámasztásául kénytelen vagyok a történetem tényszerûségének logikáját szembe állítani az állítólagos megbízatások szövegének badarságával, logikátlanságával.

Az első állítólagos megbízatásom arról szólt, hogy „kísérjem figyelemmel az SZDSZ Ügyvezetői Testületének egyeztető megbeszéléseit az újratemetéssel kapcsolatban. Valamint a ravatalozás helyszínének kiválasztásakor a temető mellett kellett állást foglalnom, más helyszínek felvetésekor a kevésbé frekventált helyszínek mellett.”

Ez a megbízatás azt sejteti, hogy a BM beépített engem az SZDSZ-be, és manipulációk, befolyásolások, információszerzésekre használt fel engem. Ez azonban nem igaz! Sőt egyáltalán nem igaz! Mivel egy ilyen sugallás már túlmutat a vacak kis személyes történetemen, és némi történeti értékkel bír, hát fontos határozottan cáfolnom.

1989-ben teljesen önkéntes alapon besegítettem az SZDSZ sajtómunkájába. (1974-től 1988-ig az MTI-ben külpolitikai újságíró, Afrika-szakértő voltam, és ismertem a nemzetközi sajtóértekezletek, a sajtóanyag készítések világát.) Hangsúlyoznom kell, hogy nem jelentkeztem erre a feladatra. 1988-ban, 1989-ben a Servas nevû, Kelet-Európába szinte mindenhol illegálisan mûködő nemzetközi békeszervezet hazai és nemzetközi szervezésében (az előbbinek elnöke, az utóbbinak alelnöke voltam) ügyködtem. Emellett (Varsóban vett olcsó repülőjegyekkel való trükközésnek köszönhetően) a világot jártam. Egy barátommal az idő tájt már elkezdtük csóró szinten, bicebócán tervezgetni idegenforgalmi vállalkozásunkat. Meg pénzt kellett keresnem szabadúszó újságíróként. Maradék, kevéske köztes szabad időmben besegítettem az SZDSZ-nek, amely tele volt lelkes, de tapasztalatlan aktivistával is.

Az illegális ellenzéki időkből és közegből való, akkor külföldön tartózkodó, nagyon befolyásos barátom hívta fel a figyelmét az SZDSZ akkori vezetőinek, hogy itt van egy profi, aki esetleg segíthet. Vállaltam is, de ez nekem – röstellem – egy tiszteletreméltó, ám életem akkori áradatában mellékes ügy maradt.

Még egyszer, határozottan hangsúlyozom, mert fontos: A belügyi szerveknek semmi esélye, eszköze nem volt arra, hogy engem az SZDSZ-be beépítsen. Nem volt semmi módja arra, hogy engem az ottani tevékenységemben befolyásoljon, utasítást adjon, bármire akár megkérjen! Ilyet semmiképpen nem vállaltam volna el. Nem volt olyan jellegû kapcsolatom a szervekkel, amibe ez egyáltalán belefért volna. Ilyen befolyásolásra kísérlet sem történt.

Amúgy, ha a BM beépített volna az SZDSZ-be, akkor is gond lett volna a feladattal. Egyrészt tán négy vagy öt alkalommal voltam jelen ügyvivői tanácskozáson, mert annak idején cikáztam a világban. Másrészt nem voltam az SZDSZ-ben befolyásos ember. Azokon a tanácskozásokon nekem nem volt érdemi beleszólási, befolyásolási helyzetem. A négy-öt alkalom során tán egyszer-kétszer nyilvánítottam véleményt. A kérdéses időszakban szigorúan önkéntes formában sajtótitkári, ahhoz illő szakmai feladatokat láttam el.

Lehet, hogy rosszul emlékszem, de a temetésről a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) külön tárgyalt a magyar kormánnyal, és nyilván a Belügyminisztériummal is. A politikai pártoknak nem volt érdemi beleszólása a részletekbe. Egyszerûen nem lehet komolyan venni a leírt megbízatást. Egy sajtós az SZDSZ ügyvivőit a ravatalozás helyszínének kiválasztásában befolyásolni próbálja? Az ügyvivőknek maguknak sem lehetett feltehetően érdemi beleszólása ebbe az ügybe. Legalábbis nem ügyvivői minőségükben (hiszen köztük volt Göncz Árpád is). Érzésem szerint az operatív anyagba ez a megfogalmazás úgy kerülhetett bele, mint valamiféle töltelék, lufi. Nyilván a szerzője is tisztában volt ezzel annak idején. (Túlságosan nem kételkedem abban, hogy a kutatók valóban találtak ilyen operatív anyagot, és abban volt ilyen megbízatás leírva.)

A másik utasítás: Az 56-os intézet által feltárt anyag szerint, az lett volna a dolgom, hogy figyelnem kellett a külföldi stábok tevékenységét, és kifürkészni a terveiket. A szöveg szerint feladatom volt a külföldi újságírók eligazítása is. Jól hangzik, de képtelenség az egész. Ilyen megbízatás teljesítésére ugyanis nekem nem volt reális lehetőségem. És ezt a megbízatás szövegének megfogalmazója is bizonyosan tudhatta.

A külföldi újságírók akkreditálásával – ha jól emlékszem – a hivatalos Magyarország foglalkozott, nyilván a BM részvételével. Az ellenzéki oldal által összeeszkábált, szedett-vedett, innen-onnan jött önkéntesekből álló sajtós gárda nem tudhatott róla, hogy a nemzetközi sajtó részéről kik, mikor jönnek, hol laknak. A külföldi újságírók szándékainak kifürkészésére csak annyi esélyem lett volna, ha ők keresnek meg engem. Nem emlékszem arra, hogy ilyen eset akkor volt-e egyáltalán. Amúgy mit is kellett volna kifürkésznem? Hogy kivel akar beszélni, mit tervez leírni? A hivatalos sajtóközpontosoknak erre sokkal jobb lehetőségük volt.

Nekem már csak a téren jutott lehetőség a külföldi újságírókkal való bárminő érintkezésre. Ott álltak a hatalmas tömeg elején. Nem volt lehetőség velük beszélgetni. Legfeljebb azt kérdezhették volna meg tőlem, hogy mitévők legyenek, ha pisilniük kell a szertartás közepette. (Komoly feladatnak bizonyult volna a probléma megoldása.)

A szomszédos jégpálya terméből az én segédletemmel önkéntesek vitték ki az újságíróknak néhány szónok beszédének a lefordított szövegét. (Több szónok nem adott le beszédet, így például Orbán se.) Én kétszer kerültem teljesen felületes kapcsolatba a külföldi újságírókkal (akik közül senkit nem ismertem). Buzgón nyújtogatták egymás fölött a kezeiket, hogy kivegyenek a kezemből egy-egy fordítást. Ott akkor kellett volna nekem (ha jól értelmezem a BM operációs tervet) például a Neue Zürcher Zeitung tudósítójától megkérdeznem, hogy mit fog a holnapi lapba írni? Esetleg tanácsokat is adhattam volna neki a BM eligazítás sugallata szerint: Írja le feltétlenül azt, hogy „csalódást keltően kevesen voltak, és Pozsgay Imrének lényegi reformokat sejtető frizurája van!”

Nem mellesleg ellenzéki önkéntes aktivistaként egyáltalán nem volt feladatom a külföldi újságírók eligazítása. Legfeljebb az, hogy jeleztem nekik: jönnek a beszédek fordításai. Nagy segítség volt nekik, hogy profi módon néhány szónok beszéde alatt olvashatták a precíz, szó szerinti fordítást. Legtöbbjüknek – ha jól emlékszem – nem volt tolmácsa.

Amúgy a temetés idején, amennyire lehetett, a beszédekre összpontosítottam. Történelmi pillanatok részese voltak. Végtelen boldogság volt számomra, hogy ez az újratemetés megtörténhetett! (18–19 éves korom óta számomra ’56 egyértelmûen forradalom volt. Minden elérhető nem hivatalos könyvet elolvastam róla a hetvenes-nyolcvanas években.)

A karszalagom birtokában azon kiváltságosok között voltam, akik a különbuszok egyikén kimehettek a temetőbe. Az már egyfajta bónuszprogram volt számomra. Ott csak ámultam s bámultam megilletődötten. Sajtósként ott nem volt dolgom. ,,Slampos, engedetlen besúgóként” pedig magam mögött hagytam a külföldi újságírókat, akiknek a szándékait esetleg még akkor kifürkészhettem volna… (Bár ismerve ezt a szakmát, ők gyorsan elsiettek a hivatalos sajtóközpontba. Mobil akkor nem nagyon volt.)

A cikk teljes terjedelemben itt olvasható>>


(Forrás: www.hvg.hu)